Nem is tudom hány éve volt, amikor épp a városunk vasútállomásán várakoztam a vonatomra, amivel Csingához és/vagy a kollégiumba indultam. 

Folyt.

Persze ez a vasútállomás sem különb a legtöbbnél, ahol mindig lézeng egy-két csöves. Igazából a csövesekről is leírhatnám a véleményemet, de most fogadjátok el azt a tényt, hogy jelen sztorinak a főszereplője tipikusan az a naplopó csöves, akinek soha semmilyen körülmény között nem adnál pénzt.

- Jajj drága aranybaraaatom, nem péééénz kell nekem, jajj dehogy kell nekem pénz, csak szeretnék egyet telefonálni, ezért szükségem lenne 200 forintra - Jött oda hozzám elég egyértelműen ellentmondásos szöveggel. 

Vágott az eszem, mint a borotva és előkaptam a telefonomat.

- Mondja a számot és akkor felhívhatja a telefonomról - Ajánlottam fel nagylelkűen, mert szinte biztos voltam benne, hogy kamu a duma.

- Jajj, azt nem tudom, a fiam tudja aki erre felé lézeng.

Néztem rá felvont szemöldökkel, de ekkor már a csövesnek is leesett, hogy ez a duma nem jött be. Legalábbis nálam nem, így 200 forint híján állt tovább és próbálkozott a következő embernél.