Gondolom már unjátok a Koleszos jeleneteket, ezért hoztam egy picivel korábbi történetet.

Folyt.

Az esemény 2012 augusztusában történt a GY.I.K-os kislány megrántása és a Gólyatábor között. Nem releváns az időbehatárolása, de e három esemény egymáskövető 10 napon belül zajlott le.

Ahogy már korábbi bejegyzésekben írtam, Pali barátoméknak a Tokaji borvidéken van birtokuk és több generáción keresztül foglalkoznak e remek lőrék előállításával. 

Történetesen erre a birtokra kaptam egy megtisztelő meghívást, amit el is fogadtam. De hogy ne legyen olyan egyszerű ez a látogatás, izgalmasabbá tettem azzal, hogy az előttem álló kereken 200 km-t az NDK gyártmányú Simsonommal tegyem meg.

Akiknek elmeséltem, hogy mire vállalkozom, egyenesen örültnek tekintettek.

"Telefon legyen nálad!!" - tanácsolták

Noha én tudtam, hogy a géppel nem lesz gond, de sose lehet tudni, hogy egy 35 éves motor mikor adja meg magát. Az utazás szépségeit eltudja rontani egy egyszerű defekt is, de ilyen apró problémák elhárítására mindig van nálam egy kisebb szerszámos táska. Vagyis csak volt, mert 2019-ben eladtam. 

Különben Pali sem tartotta lehetetlennek az út megtételét, hiszen korábban neki is volt hasonló gépezete (sőt, volt is, de erről később) így tisztába volt vele, hogy mit bírnak ezek a gépek. 

Úgy hajnali 5-kor indultam és már negyed 7-kor elhagytam Gyöngyöst. Innentől az út számomra ismeretlen volt, mert a 3-as főúton azelőtt még nem jártam. Az a baj ezekkel az utakkal, hogy baromira unalmasak. Hiába van bent a fülesed és hallgatod a borntúbíváájdot, az első 50 km után megunod az életedet. Másfelől mentálisan nagyon lefáraszt. Többször tettem meg a tiszai nyaralónk közötti távot (140 km) ami olyan 3 - 3,5 órás út (átlagsebesség 45 km/h). Amikor este lefekszel aludni, hallod a fejedben azt a monoton kétütemű motor hangot, ami egész nap beleégett a fejedbe. Kurva szar.

Mezőkövesd környékén álltam meg és gyűrtem be azt a sajtosstanglit amit otthonról hoztam. Kibaszott szép reggel volt, sütött a nap és a szél sem fújt.

Mályi után járhattam, amikor úgymond már "ráláttam" az acélvárosra, miszerint az időjárás azon a tájékon picit sötétebb (itt nem az etnikumra utalok).

"Csak nem lesz eső..." - Gondoltam magamban

Ahogy beértem Miskolcra szakadni kezdett az eső. Nem volt elég, hogy életemben akkor jártam először abban a városban, de még az égiek is elvertek. Amit nem értettem, az az "Hogy mi a büdös faszért van ilyen sötét?"

Kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy a napszemüvegem rajtam volt a bukósisakom alatt, de annyira nem tartottam fontosnak, ezért nem álltam meg. Jobban zavart, hogy úgy esett az eső, hogy azt se tudtam, hogy merre kell menni.

Egy kocsiban elvagy, ahol a GPS-ed mondja, hogy merre kell menni, de a motoron nem nagyon volt ilyen segédeszközöm. Csak a táblákra tudtam hagyatkozni, amivel amúgy nem lett volna gond, de amikor a városból kifelé tartva egy 3 sávos úton találod magad és az aktuális sávod aszfaltjára az van felfestve, hogy M30, akkor feleszmélsz, hogy ez kurvára nem az az a sáv, amelyikben lenned kéne. Index majd sávváltás azzal a kis lélekvesztővel a komoly tempót tartó autósok között, remélve, hogy nem vasalnak ki. Dolgozott az adrenalin, mit ne mondjak. 

Minden bajom volt, elhihetitek. Akkor valahogy semmi sem érdekelt és nem is figyeltem hogy hol, de valamelyik körforgalomból kijöttem és egy buszmegállóban megálltam picit rendbe szedni magamat. Ekkor szerencsére az eső is elállt.

Jóformán üresek voltak az utcák így nem voltam rest nadrágot cserélni, mert a farmerom szarrá ázott a cipőmmel együtt, de abból nem volt váltós. A kabátom vízlepergetős volt szerencsére. Nagyjából összeszedtem magam és az utazás folytatásához is készen álltam, de nagyobb problémám volt, hogy nem tudtam pontosan, hogy merre kell tovább mennem.

Jött egy nénike a buszmegállóba, így megmenekültnek éreztem magam.

- Elnézést, tessék már nekem megmondani, hogy merre kell Szerencs felé menni.
- Arra... vagy arra?? ... Váltott a mutatóujjával egy 180 fokot, majd folytatta - Jajj, hol van a kulcsom?? - és elkezdett kotorászni a táskájában és magamra hagyott a problémámmal együtt.

Szerencsétlen öregasszony emlékei nem kevésbé hagyott ki, mint a Simsonom gyújtása a beázást követően. Nem voltam előrébb a "segítségével".

2012-ben az okostelefonok elterjedése még nem volt annyira népszerű, mint manapság, ahol a net, gps és a térkép két kattintással elérhető dolgok.

Ám ekkor már volt okostelefonom (amit egy volt tanáromtól vettem, 20 ezer Ft.-ért) csak éppenséggel net nem volt rajta, így hát elkezdtem free Wi-fi-t vadászni, amire nem sok esélyt láttam, de meglepőmódon találtam, ami egy közeli krimóból jött.

A térképet megnyitva azonnal láttam a pozíciómat (Felsőzsolca, nyugi, a motoromat egy brazil sem akarta megnézni) és miután memorizáltam az utat, folytattam az utamat. Vagyis csak folytattam volna, ha beindult volna a motorom.

Már nem is emlékszem pontosan, hogy mit baszkuráltam vele, de beindult és a már fentebb említett problémát diagnosztizáltam. Ment a motor, de néha jó pár ütemet kihagyott. Utcáról nézve biztos vicces látvány lehettem. Egyetlen megoldást láttam a problémára, mégpedig azt, ha nyélgázon közlekedek vele, mert akkor a blokk annyira felhevül, hogy a benne lévő víz kipárolog és megszűnik a hiba. 

Mire Szerencsre érkeztem, már az aszfaltról is felszáradt a csapadék és nemsokkal később megérkeztem Paliékhoz. 

A kipakolást követően Pali is előtolta a maga Simsonját és bemutatókörútra indultunk. Hihetetlen szabadságérzet szaladt át rajtam, ahogy a szőlő sorok között motoroztunk a hegyeken, a betonos utakon.

Itt-ott megálltunk, megmutatta, hogy melyik szőlő az övéké, mi, merre hány méter én pedig csak figyeltem és élveztem a nyári napsütést. 

A házhoz visszatérve az esti program adott volt. Amolyan Extended Version kivitelű borkóstolón volt részem, ahol száraz borokat kóstolva haladtunk vissza az időben (különböző évjáratú borokat kóstolva) és egy ponton megfordulva az édes borokkal tértünk vissza a jelenbe. Eleinte még egy-egy rövidebb sztorit is hozzáfűztünk ahhoz az évszámhoz, amilyen bort épp ittunk, de aztán következtek olyan borok is, amik már akkor hordóban érlelődtek, amikor mi még meg sem születtünk. Persze a fordulóponton túl nem sokkal én már azt se tudtam, hogy eszik vagy isszák, annyira készen voltam.

A 14 fokos borospincéből felérkeztünk a 27 fokos nyári éjszakába, jött a második jobb horog, így hamarosan egy lavórba tettem ki azt, amit az azt megelőző órákban bevittem.

Másnap baromi kellemetlenül éreztem magam és megszenderedett fejjel kértem elnézést Pali anyukájától, aki mosolyogva csak annyit mondott, hogy nem én voltam az első és nem is az utolsó, akivel ez itt már előfordult. Talán egy fokkal jobban éreztem magam. 

Konkrét programunk nem volt, csak olyan teszi veszi munkákkal ütöttük el az időt, na meg azzal, hogy beindítottuk az öreg Passatot és kimentünk vele a szőlősorok közé, ahol Pali a húgát vezeti próbálta tanítani a maga visszafogott, kicsit sem idegbeteg modorával. Én meg csak hátul ültem a másnapos beleimmel és próbáltam nem megismételni az előző esti produkciómat, ahogy haladtunk a göröngyös utakon. 

Aznap este már visszafogottabban ittunk az előző este történtek fényében. Igazából semmi említésre méltó nem történt a második este.

Másnap reggel viszont indulás volt haza. Gyönyörű napsütés kísért végig a hazautamon.